Évek óta keringenek különböző weboldalakon és blogokon, hogy
a liberális nevelés megbukott.
Ez a mondat a mai "illiberális" és "régi vágású kereszténydemokrácia" idején nagyon hangzatos, azonban, ha közelebbről megvizsgáljuk a dolgot, akkor akár józan paraszti ésszel is rájöhetünk, hogy ez több szempontból is egy baromság.
Ahogy Vekerdy Tamás is mondta:
Liberális szülő, liberális nevelés, ez hülyeség, ilyen nincs. Többé-kevésbé odafigyelve a gyerekre kell együtt élni vele. Nem nevelni, mert nevelés voltaképpen nem létezik. Önmagammal azonos hatékony együttélés van csak. A gyerek úgyis azt veszi le belőlem, aki én vagyok, nem azt, amit prédikálok.
Ahogy Jean-Jacques Rousseau is mondta: "Adj szabadságot a gyerekednek!" Tehát adjunk teret gyermekeinknek a kibontakozásra. Azonban Rousseau ehhez azt is hozzátette, hogy "Adj keretet!". És sokan itt rontják el. Nem adnak egyértelmű kereteket gyermekeiknek és ezzel már meg is van a káosz.
Óvóbácsiként ezt sajnos sokszor tapasztalom. A szülők többsége igyekszik mindent megadni a gyermekének, és igyekeznek (szerintük) szabadságot is adni nekik, de sajnos a határok kijelölése elmarad. Én pedagógusként igyekszem folyamatosan azt a nevelési elvet szem előtt tartani, hogy bár a gyermeknek vannak választási lehetőségei, mégis szabályozott kereteken belül kell mozognia, és, ha ezt nem tartja be, akkor lehetnek szankciók is, amelyekkel azonban szintén tisztában kell lennie.
Sajnos a legtöbben ezt az egyébként a valóságban jól működő módszert keverik azzal,
hogyha mindent ráhagyunk a gyerekre és nincs szabályrendszer, azt nem liberális nevelésnek, hanem anarchiának nevezzük...
A nevelés egy hihetetlenül komplex folyamat, amely a valóságban egy olyan együttélésnek kellene lennie, amelyben a szülő támogató személyisége mellet, a gyermeknek saját maga kell, hogy felfedezze, megértse a világot. Ez sok szülőt, gyermeket és pedagógust egyaránt rengeteg kihívás, probléma és megoldáskeresés elé állítja. Ne legyünk túl szigorúak se magunkkal, egy gyermek (fel)nevelés nem könnyű dolog, ugyanakkor a teljes ráhagyás sem tesz jót egyikünknek sem.
Tehát jó lenne, ha valahol az aranyközéputat igyekeznénk megtalálni. Adjuk szabadságot gyerekeinknek, ugyanakkor jelöljük ki azokat a kereteket is, amelyeket nekik, és nekünk is be kell tartani. Ha ebben a folyamatban a szülő-gyermek, szülő-pedagógus, és gyermek-pedagógus kapcsolatok működnek, és az emberek partnernek tekintenék egymást - ne féljünk tanulni sem egymástól, - akkor ezt a mostani helyzetet orvosolni tudjuk, és nem fognak újra fellángolni ilyen jellegű viták egymás között.